Mindenféle...

Séva nénim mesél: Mikor a cipőim templomba mentek…

Séva néni mesél: Mikor a cipőim templomba mentek…

– Azt mondta Séva néni az előző írásában, hogy “Először egy kicsit féltem, hogy egy „használt” dolgot ajánlok, de visszagondoltam korábbi eseteimre, erőt merítettem…”. Tudod a “lértaügyes” mese, ami nem mese. 🙂

– És nem a rádióban…  🙂  Na de milyen korábbi ügy? Hogyan lehet abból erőt meríteni? Egy használt dolognak, hogyan lehet értéke? Hogy kapcsolódnak ide a cipők? 

Sok évvel ezelőtt történt…

TV-riporterként az egyik, háború sújtotta szomszéd ország három kis falujába mentem forgatni. Korogy, Kopács és Szentlászló voltak ezek.  Majdnem mindenük odalett. Házuk romokban állt, kútjaik szennyezettek lettek, hatalmas bombaárkok szabdalták az utakat… mégis nagy szeretettel vártak minket. Magyarok a magyarokat.

A TV-csatorna, ahol dolgoztam, nem küldött semmit, de én mégis szerettem volna kedveskedni nekik valamivel, de… én se dúskáltam a földi javakban. Aztán az is nagy kérdés, hogyan lehet ajándékot vinni egy egész falunak? Mégis ott élt szívemben a vágy: adni, adni valamit nekik, szükségükben, hogy én is kifejezzem szeretetemet, összetartozásunkat, mert ennek igazi értéke van.

Akkor jutott eszembe…

hogy a nagyváradi rokonaim mennyire szoktak örülni a hazai magazinoknak, így aztán gyorsan összecsomagoltam néhány értékes és érdekes női lapot és boldog voltam. De ezt még kevésnek éreztem. Morfondíroztam. – …esetleg vihetnék néhány ruhadarabot is, amit már nem használok, de jó állapotban vannak. Így nem bántom meg vele azt, akinek odaajándékozom! szeretetcsomagNem is hittem volna, de hirtelen megint összegyűlt egy tekintélyes csomag. Aztán az az ötlet jött a szívembe, hogy vigyek néhány cipőt is. Rejtegetett a szekrényem több, igazán csinos, de alig használt darabot is. Hát összeszedegettem azokat is. Aztán egy pillanatra megállt a vér az ütőimben! Eszembe jutott, hogy használt cipőt nem is illik ajándékozni és talán nem is egészséges… Amikor ezt végig tanakodtam magamban, rájöttem, hogy bár igaz és egészségügyileg is indokolt a tiltakozásom, de talán mégse ebben a helyzetben, amikor olyan nagy a szegénység és nélkülözés. Mire a szívem vágya legyőzött minden belső okoskodást a csomó cipővel ismét egy új csomag készült.

Nem szóltam ezekről senkinek

Mikor a stábautó értem jött, senki se értette, hogy mi ez a sok bőrönd. Így indultunk el szívem összes melegével és az ajándékozás várható nagy-nagy örömével a lelkemben. Ez a felemelő érzés egészen addig tartott, amíg meg nem érkeztünk, mert ott hirtelen iszonyúan elszégyelltem magam. – Használt holmikat hoztam?!? Használt holmikat??? Komoly lelki tusába kerültem és csak nagy nehezen tudtam leküzdeni a szégyenkezésemet, hogy hagyjam az egészet és szabaduljak meg a cucctól valami rejtett helyen. Aztán egy gyengéd hang szólalt meg a lelkemben: – Honnan tudod, hogy nem kérik, ha meg se kérdezed?

Legyőztem magamban az erős ellenérzést és a riport végén nagy nehezen bevallottam a kopácsi református lelkipásztornak, hogy milyen gondokkal küzdök. Először, valami különös nézéssel – mint aki a lelkekbe lát – rám mosolygott… aztán a csomagokra nézett, aztán ismét rám és ismét a csomagokra, majd csendesen válaszolt: – Higgye el, senkit se fog megbántani. Köszönjük!

Hihetetlenül megkönnyebbültem és tovább dolgoztunk. Forgattam a stábbal több napon keresztül és már csak a vasárnapi istentisztelet vágóképei voltak hátra.  Kinn álltunk az utcán. Csodaszép idő volt! Ragyogott a nap és gyönyörűen csillogtak a református templom megmaradt építészeti szépségei is. Én kinéztem, amit elragadónak és hasznosnak találtam a filmbe, és az operatőröm felvette. Közben az emberek innen-onnan jöttek a templomba. Ekkor ért engem életem egyik legnagyobb meglepetése!

 

Az én cipőim templomba jöttek!!!
Az én cipőim jöttek most a templomba!!!

Ezt az érzést elmondani nem lehet! Még most is, amikor ezt a vallomást teszem, még most is elhalványodik a szemem a felszökkenő könnyektől, a szívem elszorul az emlék hatására és lelkem ujjongani kezd…
– Az én cipőim mind templomba jöttek vasárnap!
Csak álltam és hitetlenkedve néztem. Hoztak fiatalt és öreget. Karcsút és teltebbet. Szőkét és feketét… embereket. Magyar embereket.

Köszönöm Istenem!Szerettem volna odarohanni mindenkihez, aki megtisztelt azzal, hogy szegényes ünneplőjéhez az én cipőmet vette fel. Szerettem volna átölelni mindnyájukat egyenként és ellelkendezni, hogy mekkora öröm ez a számomra! De nem lehetett! Éreztem és tudtam, hogy ezt nem szabad! Így aztán magamban tartottam minden meghatottságot, minden örömet és minden ujjongást. Egyetlen csatornám maradt csak nyitva, ahová mindezt az érzést továbbítani tudtam. Meghatottam rebegtem: – Köszönöm Istenem! … s az volt az érzésem, hogy most Ő is mosolyogva nézett ránk…Talán sosem írom le ezt a vallomásomat, ha a minap nem történik velem egy hasonló eset, mert ez is olyan felemelő boldogságot, olyan kibeszélhetetlen lelki gyönyörűséget szerzett, amit semmilyen földi dolog birtoklása nem tud megadni. 

Igen! Igaz! Sokszor jobb adni, mint kapni

Vedd észre az úton nyíló virágokat!Ez aztán az ellentmondás! De mégis úgy van, hogy sokszor jobb adni, mint kapni, s ha egyszer valaki ezt az örömforrást kipróbálja, akkor már soha többé nem akar lemondani erről az érzésről. Még hogy nincs elég öröm az életben? Hát szerezzünk magunknak, de okosan!

Mert az úton rengeteg virág nyílik, bár ezeket a „csak magukért rohanók” olykor letapossák vagy észre se veszik. De a virág természete az, hogy újból kihajt, újból szirmot bont és illatával beborít mindenkit, aki egy pillanatot is szán arra, hogy lehajoljon érte…

Salyámosy Éva

Ha szeretnéd megismerni Salyámosy Éva gyermek meséit, akkor látogass el az oldalára, vagy a YouTube csatornán hallgasd meg a már fent lévő meséit.

Szeretettel: Tünde

Ács Pálné Tünde
Szívesen leszek a segítőd a hit életben tartásában.

Szólj hozzá te is!

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Kérdezz bátran!

06208862083